Van egy csomó restanciám és egy nagy adag lustaságom – mostanra végre győzött az előbbi. Szóval nem is olyan rég voltam Németh Jánosnál Szekszárdon borászportrét csinálni, és tényleg csak pár napja vagyunk túl a Borjour Magnumon, amivel nekem ugyan semmi dolgom nem volt, de nekem is folyton gratulálnak, amit már nem győzök áthárítani azokra, akik tényleg rengeteget dolgoztak érte.
Úgyhogy ezennel: Drága Borjour-stáb! Még a fiúknak is nedves lett a bugyija a nemzetközi szintű rendezvénytől és újra mindenki szeret minket, amiről csak ti tehettek! Gratula: a Dagadt 🙂
Németh Jánost nehéz öt percnél tovább Jánosozni, úgyhogy legyen inkább Janó. Az érkezés utáni hatodik percben zavarodtam bele, hogy hányadik generáció is ő a bortermeléssel is foglalkozó családban, de egy idő után már nem volt kedvem visszakérdezni. Maradjunk annyiban, hogy az dédiknél elveszettem a fonalat, de hát – mint kiderült – Szekszárdon eleve nem könnyű kibogozni a rokoni szálakat, pláne, ha valaki a nagymama unokatesóit is számon tartja, úgyhogy ezt nem is tartom akkora szégyennek. Janóék 7-8 éve foglalkoznak palackos borokkal: azóta gyakorlatilag felépítettek egy külön feldolgozót, telepítettek 4-5 hektár új szőlőt, a réges-régi megőrzésével kialakították az új pincét, összeházasodtak, született egy kisfiuk, vájtfülű körökben ismert lett a nevük, de a zweigelt átoltása és a tereprendezés idén még hátravan. Sokat gondolkoztam utólag, hogy mi volt olyan fura az interjú alatt, aztán beugrott: egy szóval sem panaszkodtak. Kedvesen mosolyogtak, amikor a bürokráciát szidtuk, lelkesen mutogattak, amikor arról volt szó, ahogy még mennyi munka van előttük, és a gyerekkori cimbi másodgenerációs borászbarátokat emlegették, amikor a borvidéki széthúzás témájába próbáltam őket belehúzni. Másfél óra alatt egészen feltöltődtem tőle.
Nem csak nagy hassal, de ráadásul családostul is érkeztem, úgyhogy csak kékfrankost és kadarkát kóstoltam nálunk – na meg persze a házi sonkával főtt bablevest -, de a kadarkáért nagyon oda voltam. Olyan, amilyennek az ember álmodja: nincsen benne fakszni, túlcifrázottság, túl nagyot akarás: ez az a fajta kadarka, amiért valaki szeretheti ezt a fajtát. Könnyű, nagyon tiszta, nagyon jó ivású bor, aminek mégis sokáig emlékszem az ízére és amit bármikor kinyitnék. A kékfrankos ehhez egy izomkolosszusnak tűnt – pedig csak egy szintén nagyon jó kékfrankos volt, de a kadarka nekem legyőzte a filigránságával. Igaz, náluk is bejött a papírforma: olyan szimpatikus házaspárról van szó, akik akár ecetet is önthetnének a poharamba, akkor is szeretném őket, bár akkor kóstolni nem küldenék hozzájuk senkit, csak haverkodni. Így viszont teljes lelki nyugalommal állítom, hogy ha valaki a feltörekvő, kicsi-közepes pincéket szereti és Szekszárdon jár, jelentkezzen be hozzájuk és kérdezzen rá a wc sztorijára.
A Magnumon sem kóstoltam túl sokat, pláne, hogy későn is érkeztem – hiába, ember tervez, gyerek végez -, mégis lett három kedvencem. (Lehet, el kéne morfondíroznom azon, hogy túl könnyű a kedvemre tenni…?) Szóval ott volt a Gróf Buttler Kékfrankos, amibe azonnal belezúgtam: a fent emlegetett izomkolosszushoz hasonló, de még izgalmasabb, a szekszárdinál fűszeresebb, nagynak szánt borokat félmosollyal leiskolázó kékfrankos, amivel minden hazánkba látogató külföldi túristát megitatnék, rögtön a ferihegyi taxis-kaland és a szállodai becsekkolás után. Igaz, ettől még nem fogom megbocsátani G-pont@grofbuttler.húú.. nevű kadarkájukat. Azt soha, semmiért.
Aztán rögtön utána ott termettem Pók Tamásnál, aki szintén egri, Bukolyi Lászlóhoz, a gróf Buttler borászához hasonló mester – ez most rossz szó, hogy hasonló, mert két nagyon különböző stílusú emberről van szó, de ugyanúgy zavarba kell jönni, és inni minden szavukat, ha talákozunk velük, aztán dicsekedni az ismeretséggel – és most a vörös Pajdosát kóstoltam. Ez egy 2007-es Kékfrankos-Pinot noir-Merlot-Cabernet franc házasítás, és életem egyik legszebb példája arra, hogy hogyan lesz olyan a bor, amint a borász: harmonikus, bonyolult, mélységesen összetett – és sokkal elegánsabb, mint a bombasztikus kékfrankos. A kisebb test és finomabb elegancia már megint győzött.
Végül pedig belefutottam egy igazi, locsolós bestbuy-ba: a villányi Jackfall pincészet cabernet sauvignon-c. franc-merlot küvét készít Tótágas néven és 1100 forintért árulja. Kifejezetten a fiatalokat célozzák meg vele, de a helyükben személyit is kérnék: ha én árulnám, ennyi pénzért csak az vehetné meg, aki tényleg a zsebpénzét vagy az ösztöndíját költi rá. Ez ugyanis röhejes ár érte. Nem állítom, hogy a bor hibátlan, vagy hogy igazán emlékezetes lenne, de az a fajta jó bor, amiből kartonszámra be lehet tankolni és minden olyan buliba ezt vinni, ahol az emberek nem elsősorban a borra, hanem egymásra figyelnek.
Véletlenül kékfrankosok
2011 február 21. | Szerző: T.Nokedli
Németh Jánost nehéz öt percnél tovább Jánosozni, úgyhogy legyen inkább Janó. Az érkezés utáni hatodik percben zavarodtam bele, hogy hányadik generáció is ő a bortermeléssel is foglalkozó családban, de egy idő után már nem volt kedvem visszakérdezni. Maradjunk annyiban, hogy az dédiknél elveszettem a fonalat, de hát – mint kiderült – Szekszárdon eleve nem könnyű kibogozni a rokoni szálakat, pláne, ha valaki a nagymama unokatesóit is számon tartja, úgyhogy ezt nem is tartom akkora szégyennek.
Janóék 7-8 éve foglalkoznak palackos borokkal: azóta gyakorlatilag felépítettek egy külön feldolgozót, telepítettek 4-5 hektár új szőlőt, a réges-régi megőrzésével kialakították az új pincét, összeházasodtak, született egy kisfiuk, vájtfülű körökben ismert lett a nevük, de a zweigelt átoltása és a tereprendezés idén még hátravan.
Sokat gondolkoztam utólag, hogy mi volt olyan fura az interjú alatt, aztán beugrott: egy szóval sem panaszkodtak. Kedvesen mosolyogtak, amikor a bürokráciát szidtuk, lelkesen mutogattak, amikor arról volt szó, ahogy még mennyi munka van előttük, és a gyerekkori cimbi másodgenerációs borászbarátokat emlegették, amikor a borvidéki széthúzás témájába próbáltam őket belehúzni. Másfél óra alatt egészen feltöltődtem tőle.
Nem csak nagy hassal, de ráadásul családostul is érkeztem, úgyhogy csak kékfrankost és kadarkát kóstoltam nálunk – na meg persze a házi sonkával főtt bablevest -, de a kadarkáért nagyon oda voltam. Olyan, amilyennek az ember álmodja: nincsen benne fakszni, túlcifrázottság, túl nagyot akarás: ez az a fajta kadarka, amiért valaki szeretheti ezt a fajtát. Könnyű, nagyon tiszta, nagyon jó ivású bor, aminek mégis sokáig emlékszem az ízére és amit bármikor kinyitnék. A kékfrankos ehhez egy izomkolosszusnak tűnt – pedig csak egy szintén nagyon jó kékfrankos volt, de a kadarka nekem legyőzte a filigránságával.
Igaz, náluk is bejött a papírforma: olyan szimpatikus házaspárról van szó, akik akár ecetet is önthetnének a poharamba, akkor is szeretném őket, bár akkor kóstolni nem küldenék hozzájuk senkit, csak haverkodni. Így viszont teljes lelki nyugalommal állítom, hogy ha valaki a feltörekvő, kicsi-közepes pincéket szereti és Szekszárdon jár, jelentkezzen be hozzájuk és kérdezzen rá a wc sztorijára.
A Magnumon sem kóstoltam túl sokat, pláne, hogy későn is érkeztem – hiába, ember tervez, gyerek végez -, mégis lett három kedvencem. (Lehet, el kéne morfondíroznom azon, hogy túl könnyű a kedvemre tenni…?)
Szóval ott volt a Gróf Buttler Kékfrankos, amibe azonnal belezúgtam: a fent emlegetett izomkolosszushoz hasonló, de még izgalmasabb, a szekszárdinál fűszeresebb, nagynak szánt borokat félmosollyal leiskolázó kékfrankos, amivel minden hazánkba látogató külföldi túristát megitatnék, rögtön a ferihegyi taxis-kaland és a szállodai becsekkolás után. Igaz, ettől még nem fogom megbocsátani G-pont@grofbuttler.húú.. nevű kadarkájukat. Azt soha, semmiért.
Aztán rögtön utána ott termettem Pók Tamásnál, aki szintén egri, Bukolyi Lászlóhoz, a gróf Buttler borászához hasonló mester – ez most rossz szó, hogy hasonló, mert két nagyon különböző stílusú emberről van szó, de ugyanúgy zavarba kell jönni, és inni minden szavukat, ha talákozunk velük, aztán dicsekedni az ismeretséggel – és most a vörös Pajdosát kóstoltam. Ez egy 2007-es Kékfrankos-Pinot noir-Merlot-Cabernet franc házasítás, és életem egyik legszebb példája arra, hogy hogyan lesz olyan a bor, amint a borász: harmonikus, bonyolult, mélységesen összetett – és sokkal elegánsabb, mint a bombasztikus kékfrankos. A kisebb test és finomabb elegancia már megint győzött.
Végül pedig belefutottam egy igazi, locsolós bestbuy-ba: a villányi Jackfall pincészet cabernet sauvignon-c. franc-merlot küvét készít Tótágas néven és 1100 forintért árulja. Kifejezetten a fiatalokat célozzák meg vele, de a helyükben személyit is kérnék: ha én árulnám, ennyi pénzért csak az vehetné meg, aki tényleg a zsebpénzét vagy az ösztöndíját költi rá. Ez ugyanis röhejes ár érte. Nem állítom, hogy a bor hibátlan, vagy hogy igazán emlékezetes lenne, de az a fajta jó bor, amiből kartonszámra be lehet tankolni és minden olyan buliba ezt vinni, ahol az emberek nem elsősorban a borra, hanem egymásra figyelnek.
Oldal ajánlása emailben
X