Megtört az átok
2011 február 6. | Szerző: T.Nokedli
Véletlen bor
2011 január 8. | Szerző: T.Nokedli
Most éppen ilyen Németh Attila Gábor legeslegújabb, azaz 2008-as Concubinája, amiért soha nem nyúltam volna, mert félszáraz. Azt meg én azt még mindig nem tudom hova tenni, hiába nem divat már a csak csontszáraz borokért rajongani. A véletlen az volt, hogy csütörtökre kitaláltam, hogy olyan borokat keresek, amiket 2011 legelső hetében dobnak piacra. Azt hittem, három telefonnal elintézem, erre kiderült, hogy a világ normálisan működő része ilyenkor még csak pislog ki a fejéből. (Bár a borforgalmazók ezt inkább leltározásnak hívják.) Hirtelenjében kettőt találtam összesen, ebből az egyik a fehér Concubina volt.
Az utolsó pillanatban (19:46-kor – a rádióadás, amiben beszélünk róla, 20.10 körül kezdődik) még N.A.G.-ot is megpróbáltam felhívni, de persze nem sikerült, így annyit tudtunk róla, amennyi a címkére van írva, plusz, hogy hétfőn pakolják ki a polcokra és 2000 Ft lesz. Szóval elfogultsággal vagy befolyásoltsággal nem lehetett minket vádolni.
Én beletörődtem, hogy lesz egy félszáraz, amit majd valahogy meg kéne szeretnem, és erre tessék: erőlködés nélkül sikerült. Négy fajtából áll: chardonnay, hárslevelű, olaszrizling és tramini. Az illata hárslevelűsen mézes és persze traminis, aminek egyszerűen szőlőillata van (illetve traubiszóda, ha az valakinek jobban megvan), amitől még mindig a cukortól rettegés fázisában voltam, de az ízét szerencsére sokkal inkább a chardonnay citrusai és az olaszrizling kicsi kesernyéje határozzák meg, az édesség pedig inkább csak testet, kerekséget ad neki. Majdnem az összes alapíz megvan benne: van itt édes, savanyú, keserű és – mivel Gyöngyöstarjánban vagyunk, a Mátra ásványos talaja miatt – még a sósságot is bele lehet hallucinálni, ha valaki nagyon szeretné. (Az umamival lehülyéztek a kóstolás közben…) Van, akinek ez így együtt már túl sok. Nekem nem, bár enni egyáltalán nem kívánnék mellé: szerintem ez a bor önmagában egy fogás – ráadásul az ára is akörül van, mint főétel egy felkapott budapesti étteremben.
El kell ismernem, hogy jó a cucc. És azt is, hogy jó, hogy vannak véletlenek.
Adatai: Concubina fehér 2008, Német Attila Gábor, Gyöngyöstarján.
Sűrű hét
2010 november 14. | Szerző: T.Nokedli
Szerdán megünnepeltük a műsorunk ötödik szülinapját – a műsorhoz igen-igen közel álló borbolt pincéjében, egy csomó borral és még több spannal. A kb. hatvanöt emberre 5 borász jutott, ők pedig 2-4-féle bort hoztak fejenként, úgyhogy az ellátmánnyal nem is volt baj, bár négy és fél óra alatt így is sikerült őket szárazra innia az ünneplő tömegnek.
Akkor kezdtük észrevenni, hogy baj lesz a készletekkel, amikor egy (erről a menetrendszerű szokásáról is híres) törzsvendégünk erősen csámpázva arról kezdett panaszkodni, hogy nem elég a bor, mert ő még nem is részeg – nekünk pedig hozzá kellett tenni gondolatban, hogy eléggé, aztán fordulni egyet a dugipalackok felé. Mindenesetre egy borboltot nehéz szárazra inni, úgyhogy nem maradt senki szégyenben. Az pedig minden dugibort megér, hogy többen is a saját kezükkel készített szülinapi ajándékkal érkeztek, amiből kettő torta volt, és mind a kettő hibátlan! A csoki finom volt és gyönyörű, a muscat lunel-krémes pedig olyan isteni, hogy csak csillogó szemmel káromkodva habzsoló embereket láttam körülötte. (Na jó, nem csak láttam, én is elkerekedett szemmel hápogtam az első villa után…)Ezúton is köszönjük névsorban Debreczeni Kálmánnak, Debreczeni Mónikának, Kamocsay Ákosnak, Kovács Nimródnak és Miklóscsabinak a részvételt és a hozzájárulást az év egyik legnagyobb bulijához!
Én ugye Ketteske miatt józanon távoztam kicsivel éjfél előtt, de csütörtökön az adás előtt meghallgathattam, hogy mivé fajult éjjel 2 körül a buli: a Producer nagy P-vel a rögtönzött Kispál-emlékkoncert csúcspontján egy törzshallgató fejét használta mikrofonnak, aki persze ezt nem vette zokon – egyébként nem lenne a törzshallgatónk.
Ennek köszönhetően a szokottnál is jobban eltért az ízlésünk – én – tőlem megszokott módon – az illatos, maradékcukros tündibündit pacsuliztam le, míg ő az etyeki savakat érezte cudarabbnak a szokottnál. Íme a tökéletesen szemléletes példa arra, hogy miért nem lehet objektív borkóstolásról beszélni: lehet rengeteget tanulni és hatalmas kóstolási tapasztalattal rendelkezni, elég, ha az ember másnapos vagy terhes, és máris borul az asztal.
Egyébként mindenkit bőszen bíztatnék, hogy tegyen köztünk igazságot: 20-án szombaton a Borjour Gálán ezeket a borokat is meg tudjátok kóstolni, mivel csütörtökön a Bestbuy kategória jelöltjeit teszteltük. Ezen kívül még lesz 8 kategória, szintén 5-5 borral, vacsorával, reflektoros-izgalmas díjkiosztóval, úgyhogy vegyétek elő a szép ruhát és gyertek! Én már kikészítettem az enyémet, mert én leszek az egyik műsorvezető. Másnaposnak lenni nem ér, terhesnek igen!
Ahová lépek, bor terem
2010 november 1. | Szerző: T.Nokedli
Budapest Tasting
2010 október 17. | Szerző: T.Nokedli
Volt ugye harmincvalahány éve (1976-ban) a Párizsi Kóstoló, ami alapjaiban rengette meg a borvilágot: kiderült, hogy az újvilági, azaz amerikai borok nem azok a lőrék, amiknek a franciák hinni szeretnék őket. Sokan megátkozták a szervezőt, Steven Spurriert, Kalifornia pedig a mennybe ment. (A sztori két mondatban: Steven Spurrier borszakértő neves francia szakértőknek szervezett egy vakkóstolót, ahol a leghíresebb francia chateau-k legdrágább borait akkoriban nagyon alulértékelt kaliforniai borokkal kóstolták egy társaságban. A tesztet a franciák őszinte döbbenetére egy amerikai bor nyerte: az 1973-as évjáratú Stag’s Leap.)
Aztán ezt a kóstolót nem győzték megismételni: csinálták ugyanazokkal a borokkal, ugyanazokkal a borokkal, csak más évjáratból, ugyanazokkal a borokkal 10-20-30 év múlva és megcsinálták 2004-ben Berlinben, ahol a francia és olasz borokat (és az eredeti nyertest, a kaliforniai Stag’s Leap-et) dél-amerikai, pontosabban chilei nagyágyúkkal eresztették össze. És láss csodát: Dél-Amerika is a mennybe ment. A Berlini Kóstolót a chilei Errazuriz borászat tulajdonosa találta ki és a sikerén felbuzdulva gyakorlatilag világkörüli turnéra küldte: a volt azóta Tokióban, Brazíliában, Stockholmban, Koppenhágában, New Yorkban és most végre Budapesten is.
A Budapest Kóstolót pénteken rendezték meg a következő sorral:
Az első három helyezett pedig:
Bizony, bizony, mind a három chílei. Nahát-nahát. Ez persze nem jelent az égvilágon semmit, csak azt, hogy a magyaroknak ízlenek a dél-amerikai borok és azt, hogy egy kicsit hízhat a mája azoknak, akiknek ellenszenves a bordeaux-i borok körül kialakult és fenntartott hisztéria.
Persze a dologhoz hozzátartozik, hogy a bordeaux-i nagy böhöncöket ilyen fiatal korukban nem szokás még kinyitni, sőt, már-már liliomtiprásnak hat. Nagy Sebestyén mesélte, hogy a legtöbben fintorogva félre is tolták őket, mert nagy eséllyel eszükbe sem jutott, hogy az a zárkózott, fejletlen dolog ott egy Mouton Rotschild vagy egy Margaux lehet. (Ezek a borok alsó hangon 50-60 ezer forintba kerülnek, úgyhogy keveseknek vannak itthon meggyőző kóstolási tapasztalataik velük kapcsolatban.)
A végkövetkeztetés pedig annyi, hogy ha valaki pendülni akar és van 15-20 ropija egy üveg borra, de türelmetlen, az a chileiek közül válasszon. Ha sok-sok pénze és türelme is van, akkor kóstoljon egy nagy bordeaux-it és egy chileit is, de akkor bontsa ki őket, amikor tényleg a csúcsukon vannak. Ha pedig ő az Errazuriz borok magyar forgalmazója, akkor Isten tartsa jó szokását és szervezen még Budapest Tastinget, mert ezzel a magyar boros szakma kóstolási tapasztalatait is gyarapítja – és bizony ráfér.
Magyar malbec
2010 október 8. | Szerző: T.Nokedli
Folyton röpködnek a pletykák, hogy ez a borász is telepített, annak is van ám egy kicsi, csak bennfentesnek kell lenni, hogy valaki megkóstolhassa, sőt, az igazán jólértesültek azt is tudják, hogy ki az a magyar borász, aki már ki is vágta.
Végül egyetlen magyar borászatot találtam, akik egy az egyben palackozzák is: a nagyradai Cezar Winery, akikről – ezúton is bocs, de – eddig még csak nem is hallottam. Császár Katalin nagyon kedves volt és beavatott, hogy 2008-ban szüretelték először és a legnagyobb részét újbornak csinálták meg, amit lényegében a Svédországba költözött tulajdonos svédországi hoteljében a libaszezonban fel is ittak a svédek.
Itthon még a pincénél van nekik egy kicsi, de üzletekbe nem adják, mivel nem tudnának érte értelmes árat kérni. A malbec ugyanis nem szerepel a hivatalos magyar fajtajegyzékben, ezért csak tájborként lehet árusítani, Magyarország viszont nem Toszkána, hogy a tájbor feliratú dolgokat is megfizessék az emberek, ha az mellesleg jó. Ezen persze változtatni szeretnének és már kérték a fajta jegyzékbe vételét, úgyhogy talán pár év múlva a soproni Pfneiszl nővérek és balaton-felvidéki Konyáriék is is élvezhetik ennek minden előnyét.
Kocsis Lajos szőlész azt is elmesélte, hogy 1,2 hektárjuk van belőle és nagyon jól érzi magát a malbec ott náluk Zalában. Hatalmas, gyönyörű fürtjei vannak, kristálytiszta mustja, a bogyó héja pedig olyan vastag, húsos, mint az Otellóé, úgyhogy rohadni egyáltalán nem rohad. (És persze itt vége is a hasonlatosságoknak a nagy hagyományokkal bíró direkttermőnk és a malbec között.) Ő alaposan utánaolvasott a fajtának és míly meglepő, azt találta, hogy a malbecet egy Malbeck nevű magyar úr vitte Franciaországból Argentínába. Na ja, Borneó és Celebesz…
Szóval úgy bepörögtünk rá tegnap, hogy muszáj lesz megkóstolnunk és ha minden igaz, a jövő héten megy is arra valaki, akit be lehet küldeni egy-két palackért Nagyradára, úgyhogy nemsokára azt is elmesélem, milyen íze van a magyar malbecnek.
A Borjour meglepetésborai
2010 október 5. | Szerző: T.Nokedli
Az történt ugyanis, hogy a megjelent borászatok közül a Malatinszky Szőlőbirtok készletét a nép két óra leforgása alatt itta szárazra, de úgy, hogy szégyenszemre a borlapról kellett kérniük egy rozét, hogy legyen egy palack, ami árválkodik a jégen. (Arról nem is beszélve, hogy a Cabernet Franc-ból már nekem sem jutott, pedig van némi csókom.) A szavazáson viszont bár előkelő helyen szerepeltek a Malatinszky borok, a győztes mégis a 2006-os Wunderlich Cassiopeia lett, ami ennek a stílusnak homlokegyenest az ellenkezője.
Azt, hogy a Cabernet Franc mennyire megtalálta a helyét Villányban és hogy milyen világszép fajtaborok születnek errefelé belőle, azt sokan sok helyen megénekelték már. Amiért rajongani szoktunk értük, az a frissességük, a gyümölcsösségük, az (életkoruktól független) fiatalságuk. Erre jön a Cassiopeia, ami súlyos, sötét, túlérett, lekváros – és a közönség remegő térdekkel áll érte sorba, majd megválasztja a nap borának.
Természetesen a Cassiopeia CF jogosan a Wunderlich egyik csúcsbora, eszem ágában sincs leszólni, pláne a nép ízlését kétségbe vonni, egyszerűen csak csodálkozom. Bár ez valószínűleg ugyanolyan dolog lehet, mint a brettes (szépen: “brettanomyces-szel fertőződött”) borok: elég sokan tudják, hogy az egy betegség, mégis sokan rajonganak a lószagú (szépen: “erősen animális jegyeket mutató”) borokért.
Adatai: Wunderlich Cassiopeia Cabernet Franc 2006, Villány http://wunderlich.hu
A másik meglepi viszont egy nagyon megosztó bor volt, amit – mit tesz Isten – éppen Demeter Csaba készített és hozott. Úgy hívják, hogy 12/11, erős sejtésem, hogy a név a szüret időpontját jelöli és amit takar, az egy száraz, botrytises királyleányka. Magyarul egy száraz szamorodni Egerből. Ami ugye nincs is. Az illata főleg botrytises, gyümölcs alig-alig van benne, annál több égett gumi, az íze csontszáraz szamorodni, mégis játékos, sőt, fickándozós, mert a savai és a teste gyönyörű egyensúlyban vannak. Dacára az aszúsodásnak és a Mikulás utáni szüretnek, és a betöltött 5. évnek, egy kicsit sincs elnehezülve. Vida Peti fogalmazta meg a legpontosabban: szemtelen.
Ha már az égett guminál tartunk, olyasmi, mint a driftelés: kevesen ismerik, még kevesebben szeretik, de aki igen, az vigyorogni kezd, ha csak meglátja.
Adatai: Demeter Csaba 12/11 Leányka 2005, Eger http://www.demeterpinceszet.hu
A fiúszagú és a büdösödős
2010 szeptember 20. | Szerző: T.Nokedli
Bibibú, új szerelem van: megtaláltam (na jó, nagy a szám, persze, hogy mutatták) a Télvíz Idejére Való Sauvignon Blanc-t. Ilyen ökörnyálas időkben még utoljára nyári borokat akarok inni, hátha itt tartják a teraszos jó időt, de már nem esnek jól. Ennek viszont kifejezetten rossz idő kell, hogy ne izzadjak bele.
Barrique-olt Sauvignon Blanc, ami itthon kevés van (sőt, a világon sem sok. Azt a néhányat inkább Sancerre környékén kell keresni), és bár általában nem vagyok oda értük, ebbe most belezuhantam. Arccal.
Az illata haragoszöld csalán és valami gyantára emlékeztető izgalmas szúrósság, amit hárman sem tudtunk megfejteni, pedig az egyik maga a borász volt. Debreczeni Kálmán állította, hogy ez a nagyon érett sauvignon blanc szőlő illata frissen szedve, ám valószínűleg többen vagyunk, akiknek a fiúöltöző levegője hamarabb beugrik, mint a frissen szüretelt sauvignon blanc-é. A fiúöltözőtől ne ijedjen meg senki: ha legközelebb kibontok egy palackkal, biztosan összekenem vele estére a pasimat.
Persze hatalmas teste van, jó magas alkoholtartalma, ettől némi glicerinédessége (3,5 gramm maradék cukrot Debreczeni Kálmán szerint nem érezhetek ki – nem ismer még, hogy mennyire allergiás tudok lenni a tündibündi maradékcukrokra). Ez tényleg olyan combos, hogy glicerin tehet az édességérzetről. Mégis gyümölcsös, friss, tökéletes egyensúlyban van, csak éppen akkora, hogy muszáj hozzá főzni valamit. Vagy begyújtani a kandallót és egy fél üveg után a karosszékben tölteni tőle az éjszakát.
Jelentem: szeptember van, de nekem már megvan a tél fehérbora, amihez piros orral menekülök majd haza a latyakból.
Az adatai: Debreczeni Szőlőbirtok és Pincészet, Etyek-budai Sauvignon Blanc, 2009. www.debreczenipinceszet.hu
A Büdi nagyon régóta lapult már a kamrában, lévén egy tavalyelőtti dél-amerikai útról hozott szuvenír, amit ott helyben ugyan kóstoltam, de egy boltban és annyi mindennel egyszerre, hogy csak a lényeget jegyeztem meg belőle. Mégpedig azt, hogy Sauvignon Gris, azaz Pinot Gris (aka Szürkebarát) és Cabernet Sauvignon (!) keresztezéséből született szőlőfajtából van. Bizony, a papa nem Sauvignon Blanc, ahogy még el tudná képzelni az európai gyomor. (Még ha a Wikipedia az ellenkezőjét is mondja. Jobban hiszek egy chilei borboltosnak és kész.)
Egy pár hete esedékes bulin végre kibontottuk – alkalmat ugye teremteni kell, különben ellepik a kamrát az innen-onnan származó, romlásnak induló emlékek, – és hát hozta is, amit sejtettünk róla. Egyenchilei fehérborillat, hatalmas arcbarobbanással, minden maximumra tekerve benne – kicsit gyanúsan is maximumra. Mivel tudom, hogy miből van, még a fajtákat is felfedezni vélem az illatában, bár ez valószínűleg csak érzékcsalódás, mivel egyrészt ilyen szőlőfajta ugye szerintünk nincs is, másrészt vakon kóstolva még halvány tippem sem lenne. Ízben is inkább csak nagyon furcsállnám: a Cabernet Sauvignonnak éppen a nemszeretem jegyei jönnek – nagynak nagy, de nem túl szép, pláne nem összetett savak. Héjon nem nagyon áztathatták, mert tannint nem érezni, bár attól talán még bizarrabb lenne a dolog. Egzotikus gyümölcsök úszkálnak benne, mint egy tévéreklámban: karambola, talán ananász – bár én azt egyéni utálat miatt nem szeretem érezni egy borban -, de ezek is egy gyerekrágó eleganciájával bírnak.
Az összbenyomás inkább egy egzotikus szuvenír, amit hazahoz az ember mutogatni a barátainak, de meghonosítani soha, de soha nem jutna eszébe.
A valódi döbbenetet pedig a napokban okozta: a fél palackot csavarzárral visszazárva ottfelejtettem a hűtőben. Most beleszagoltam, és szegényke az elmúlt három hét alatt nem elfáradt, hanem nemes egyszerűséggel megbüdösödött. (Poloska, ha valaki a részletekre kíváncsi.)
Az adatai: Leyda Sauvignon Gris, Kadun Vineyard, Chile, 2007. www.leyda.cl
Véletlenül kékfrankosok
2011 február 21. | Szerző: T.Nokedli
Németh Jánost nehéz öt percnél tovább Jánosozni, úgyhogy legyen inkább Janó. Az érkezés utáni hatodik percben zavarodtam bele, hogy hányadik generáció is ő a bortermeléssel is foglalkozó családban, de egy idő után már nem volt kedvem visszakérdezni. Maradjunk annyiban, hogy az dédiknél elveszettem a fonalat, de hát – mint kiderült – Szekszárdon eleve nem könnyű kibogozni a rokoni szálakat, pláne, ha valaki a nagymama unokatesóit is számon tartja, úgyhogy ezt nem is tartom akkora szégyennek.
Janóék 7-8 éve foglalkoznak palackos borokkal: azóta gyakorlatilag felépítettek egy külön feldolgozót, telepítettek 4-5 hektár új szőlőt, a réges-régi megőrzésével kialakították az új pincét, összeházasodtak, született egy kisfiuk, vájtfülű körökben ismert lett a nevük, de a zweigelt átoltása és a tereprendezés idén még hátravan.
Sokat gondolkoztam utólag, hogy mi volt olyan fura az interjú alatt, aztán beugrott: egy szóval sem panaszkodtak. Kedvesen mosolyogtak, amikor a bürokráciát szidtuk, lelkesen mutogattak, amikor arról volt szó, ahogy még mennyi munka van előttük, és a gyerekkori cimbi másodgenerációs borászbarátokat emlegették, amikor a borvidéki széthúzás témájába próbáltam őket belehúzni. Másfél óra alatt egészen feltöltődtem tőle.
Nem csak nagy hassal, de ráadásul családostul is érkeztem, úgyhogy csak kékfrankost és kadarkát kóstoltam nálunk – na meg persze a házi sonkával főtt bablevest -, de a kadarkáért nagyon oda voltam. Olyan, amilyennek az ember álmodja: nincsen benne fakszni, túlcifrázottság, túl nagyot akarás: ez az a fajta kadarka, amiért valaki szeretheti ezt a fajtát. Könnyű, nagyon tiszta, nagyon jó ivású bor, aminek mégis sokáig emlékszem az ízére és amit bármikor kinyitnék. A kékfrankos ehhez egy izomkolosszusnak tűnt – pedig csak egy szintén nagyon jó kékfrankos volt, de a kadarka nekem legyőzte a filigránságával.
Igaz, náluk is bejött a papírforma: olyan szimpatikus házaspárról van szó, akik akár ecetet is önthetnének a poharamba, akkor is szeretném őket, bár akkor kóstolni nem küldenék hozzájuk senkit, csak haverkodni. Így viszont teljes lelki nyugalommal állítom, hogy ha valaki a feltörekvő, kicsi-közepes pincéket szereti és Szekszárdon jár, jelentkezzen be hozzájuk és kérdezzen rá a wc sztorijára.
A Magnumon sem kóstoltam túl sokat, pláne, hogy későn is érkeztem – hiába, ember tervez, gyerek végez -, mégis lett három kedvencem. (Lehet, el kéne morfondíroznom azon, hogy túl könnyű a kedvemre tenni…?)
Szóval ott volt a Gróf Buttler Kékfrankos, amibe azonnal belezúgtam: a fent emlegetett izomkolosszushoz hasonló, de még izgalmasabb, a szekszárdinál fűszeresebb, nagynak szánt borokat félmosollyal leiskolázó kékfrankos, amivel minden hazánkba látogató külföldi túristát megitatnék, rögtön a ferihegyi taxis-kaland és a szállodai becsekkolás után. Igaz, ettől még nem fogom megbocsátani G-pont@grofbuttler.húú.. nevű kadarkájukat. Azt soha, semmiért.
Aztán rögtön utána ott termettem Pók Tamásnál, aki szintén egri, Bukolyi Lászlóhoz, a gróf Buttler borászához hasonló mester – ez most rossz szó, hogy hasonló, mert két nagyon különböző stílusú emberről van szó, de ugyanúgy zavarba kell jönni, és inni minden szavukat, ha talákozunk velük, aztán dicsekedni az ismeretséggel – és most a vörös Pajdosát kóstoltam. Ez egy 2007-es Kékfrankos-Pinot noir-Merlot-Cabernet franc házasítás, és életem egyik legszebb példája arra, hogy hogyan lesz olyan a bor, amint a borász: harmonikus, bonyolult, mélységesen összetett – és sokkal elegánsabb, mint a bombasztikus kékfrankos. A kisebb test és finomabb elegancia már megint győzött.
Végül pedig belefutottam egy igazi, locsolós bestbuy-ba: a villányi Jackfall pincészet cabernet sauvignon-c. franc-merlot küvét készít Tótágas néven és 1100 forintért árulja. Kifejezetten a fiatalokat célozzák meg vele, de a helyükben személyit is kérnék: ha én árulnám, ennyi pénzért csak az vehetné meg, aki tényleg a zsebpénzét vagy az ösztöndíját költi rá. Ez ugyanis röhejes ár érte. Nem állítom, hogy a bor hibátlan, vagy hogy igazán emlékezetes lenne, de az a fajta jó bor, amiből kartonszámra be lehet tankolni és minden olyan buliba ezt vinni, ahol az emberek nem elsősorban a borra, hanem egymásra figyelnek.
Oldal ajánlása emailben
X