Véletlenül kékfrankosok
2011 február 21. | Szerző: T.Nokedli
Németh Jánost nehéz öt percnél tovább Jánosozni, úgyhogy legyen inkább Janó. Az érkezés utáni hatodik percben zavarodtam bele, hogy hányadik generáció is ő a bortermeléssel is foglalkozó családban, de egy idő után már nem volt kedvem visszakérdezni. Maradjunk annyiban, hogy az dédiknél elveszettem a fonalat, de hát – mint kiderült – Szekszárdon eleve nem könnyű kibogozni a rokoni szálakat, pláne, ha valaki a nagymama unokatesóit is számon tartja, úgyhogy ezt nem is tartom akkora szégyennek.
Janóék 7-8 éve foglalkoznak palackos borokkal: azóta gyakorlatilag felépítettek egy külön feldolgozót, telepítettek 4-5 hektár új szőlőt, a réges-régi megőrzésével kialakították az új pincét, összeházasodtak, született egy kisfiuk, vájtfülű körökben ismert lett a nevük, de a zweigelt átoltása és a tereprendezés idén még hátravan.
Sokat gondolkoztam utólag, hogy mi volt olyan fura az interjú alatt, aztán beugrott: egy szóval sem panaszkodtak. Kedvesen mosolyogtak, amikor a bürokráciát szidtuk, lelkesen mutogattak, amikor arról volt szó, ahogy még mennyi munka van előttük, és a gyerekkori cimbi másodgenerációs borászbarátokat emlegették, amikor a borvidéki széthúzás témájába próbáltam őket belehúzni. Másfél óra alatt egészen feltöltődtem tőle.
Nem csak nagy hassal, de ráadásul családostul is érkeztem, úgyhogy csak kékfrankost és kadarkát kóstoltam nálunk – na meg persze a házi sonkával főtt bablevest -, de a kadarkáért nagyon oda voltam. Olyan, amilyennek az ember álmodja: nincsen benne fakszni, túlcifrázottság, túl nagyot akarás: ez az a fajta kadarka, amiért valaki szeretheti ezt a fajtát. Könnyű, nagyon tiszta, nagyon jó ivású bor, aminek mégis sokáig emlékszem az ízére és amit bármikor kinyitnék. A kékfrankos ehhez egy izomkolosszusnak tűnt – pedig csak egy szintén nagyon jó kékfrankos volt, de a kadarka nekem legyőzte a filigránságával.
Igaz, náluk is bejött a papírforma: olyan szimpatikus házaspárról van szó, akik akár ecetet is önthetnének a poharamba, akkor is szeretném őket, bár akkor kóstolni nem küldenék hozzájuk senkit, csak haverkodni. Így viszont teljes lelki nyugalommal állítom, hogy ha valaki a feltörekvő, kicsi-közepes pincéket szereti és Szekszárdon jár, jelentkezzen be hozzájuk és kérdezzen rá a wc sztorijára.
A Magnumon sem kóstoltam túl sokat, pláne, hogy későn is érkeztem – hiába, ember tervez, gyerek végez -, mégis lett három kedvencem. (Lehet, el kéne morfondíroznom azon, hogy túl könnyű a kedvemre tenni…?)
Szóval ott volt a Gróf Buttler Kékfrankos, amibe azonnal belezúgtam: a fent emlegetett izomkolosszushoz hasonló, de még izgalmasabb, a szekszárdinál fűszeresebb, nagynak szánt borokat félmosollyal leiskolázó kékfrankos, amivel minden hazánkba látogató külföldi túristát megitatnék, rögtön a ferihegyi taxis-kaland és a szállodai becsekkolás után. Igaz, ettől még nem fogom megbocsátani G-pont@grofbuttler.húú.. nevű kadarkájukat. Azt soha, semmiért.
Aztán rögtön utána ott termettem Pók Tamásnál, aki szintén egri, Bukolyi Lászlóhoz, a gróf Buttler borászához hasonló mester – ez most rossz szó, hogy hasonló, mert két nagyon különböző stílusú emberről van szó, de ugyanúgy zavarba kell jönni, és inni minden szavukat, ha talákozunk velük, aztán dicsekedni az ismeretséggel – és most a vörös Pajdosát kóstoltam. Ez egy 2007-es Kékfrankos-Pinot noir-Merlot-Cabernet franc házasítás, és életem egyik legszebb példája arra, hogy hogyan lesz olyan a bor, amint a borász: harmonikus, bonyolult, mélységesen összetett – és sokkal elegánsabb, mint a bombasztikus kékfrankos. A kisebb test és finomabb elegancia már megint győzött.
Végül pedig belefutottam egy igazi, locsolós bestbuy-ba: a villányi Jackfall pincészet cabernet sauvignon-c. franc-merlot küvét készít Tótágas néven és 1100 forintért árulja. Kifejezetten a fiatalokat célozzák meg vele, de a helyükben személyit is kérnék: ha én árulnám, ennyi pénzért csak az vehetné meg, aki tényleg a zsebpénzét vagy az ösztöndíját költi rá. Ez ugyanis röhejes ár érte. Nem állítom, hogy a bor hibátlan, vagy hogy igazán emlékezetes lenne, de az a fajta jó bor, amiből kartonszámra be lehet tankolni és minden olyan buliba ezt vinni, ahol az emberek nem elsősorban a borra, hanem egymásra figyelnek.
Furminttúladagolás
2011 február 14. | Szerző: T.Nokedli
Múlt hét csütörtökön elbattyogtam a Furmint Februárra, hogy szembesüljek vele: furmint-szempontból olyan vagyok, mint Gombóc Artúr. Mivel nem tudtam annyi időt ott tölteni, amennyit szerettem volna, ezért olyan 15-16 borról írtam fel valamit, ebből bejegyzések majdnem harmada rajongó sorokból áll és ami érdekesebb, hogy tényleg emlékszem is rájuk.
Az időhiány és a lassan riasztó derékkörfogat miatt vittem magammal köpőcsészét is, de mivel nekem olyan csini, hivatalos nincsen, ezért fél perc mérlegelés után kiválasztottam egy C.S.I.-reklámbögrét a polcról, amivel persze nagy sikert arattam a szakértők körében. Egyébként örömmel láttam, hogy végre kevésbé lógok ki a sorból, mint szoktam: ekkora pocakkal még vagy hárman flangáltak rajtam kívül a pultok között, a borászok nagy része pedig “Ez kell a babának!” felkiáltással, boldogan nyújtogatta felém a palackokat.
Az említett okok miatt két szabályt vezettem be: csak olyanoktól kóstoltam, akiktől még soha, (vagy nagyon régen, vagy tényleg nem lehetett kihagyni) és nem kóstoltam meg a külföldi pincészetek furmintjait, bármennyire is furdalta az oldalamat a kíváncsiság.
Egy dolgot találtam még különösen mókásnak: az egyik terem végében egymás mellett 2-3 asztalnál is olyan borokba futottam bele, amik sajnos büdösek voltak. Nem a kellemes és hosszan magyarázható büdi, hanem a klasszikus, pincefertőzésre utaló dohos szag. Ebben eddig nem lenne semmi vicces, de én olyan szervezői kajánságot sejdítettem a háttérben, ami vigyorgásra késztetett – pláne, hogy ilyen szervezői kajánság valószínűleg nem volt, a büdösök sora az egyszerű véletlennek volt köszönhető. Ami pedig külön pozitívum, hogy rajtuk kívül az egész rendezvényen talán egy-két borban éreztem még halványan ilyet, ami szerintem kifejezetten jó arány.
Szóval következzenek azok, akikről ömlengeni kezdtem a jegyzetfüzetemnek (kóstolási sorrendben, nem pedig rangsorban.) A nevekben a furmintot nem írom ki, mert lusta vagyok.
– Majoros László “Agyag” 2007. Még csak hordóminta, de már most nagyon jól fogyasztható. Van némi maradékcukra (majdnem azt írtam, hogy kis, de Laci szerint lehet, hogy félszáraz lesz, úgyhogy nem is olyan kicsi az), de ettől nem édeskés lesz, hanem szép sima és könnyű, elegáns. Ezzel kezdtem a kóstolást és rögtön magasra tette a lécet, ráadásul a kedvemet is meghozta, mivel addig – a fajtát ismerve – inkább férfias gyűrkőzésre készültem.
– Breitenbach Ordinarium 2008. Héjon erjesztett hordós furmint, ami a borász szerint megosztó bor, nekem spec. nagyon tetszett. Borzasztó gazdag íz, amit nagyon nehéz szétszálazni, de a szokványos gyümölcsjegyeken túl egészen meglepő dolgokat is fel lehet benne fedezni. Talán a közepe egy kicsit üresebb volt annál, mint amit az illata, az eleje és az utóíze adott, de lehet, hogy csak én nem töltöttem vele elég időt. Pihentetni és szellőztetni szinte kötelező, mert pár perc alatt is megdöbbentően sokat fejlődik.
– Királyudvar Sec 2008. Igazi ficánkolós furmint, tele gyümölccsel, és olyan savakkal, amitől nemcsak felébred, de vidám is lesz az ember. Ez lehetne a beetető-furmint azoknak, akiknek most szeretnék bemutatni a fajtát, mint nemzeti büszkeségünket. Bárhol, bármikor.
– Ferdinánd Pincészet Furmint 2009. Meglepően mézes illat, nagyon kedves, szinte virágos – ha nem tudnám, mi ez, talán rá sem ismernék. Furminthoz képest meglepően lágy savak (azaz vannak, de nem kacsintósak), gyümölcsös iz, a végén egy kis fanyarsággal, ami nagyon jól áll neki – direkt nagyon könnyűre hangolt bor, amire nem biztos, hogy emlékeznék, ha nem lenne ennyire cuki a borásza. Bihari Ákos Ferdinánd két éve végzett az egyetemen, de olyan kölyökgólya-képe van, mintha most kezdené és akkora lelkesedés süt belőle, hogy az akkor is átragadna az emberre, ha botrányos lenne a bora. Így meg aztán pláne…
– Lenkey Géza 2009 “majdnem birtok“. Hordóminta, aminek valószínűleg 10 hordó lesz a neve és nekem az év egyik nagy kedvence lesz, az tuti. Könnyed, elegáns és szinte elemezhetetlenül egyben van – ez az a bor, amin a harmóniát tanítani kéne. Minden megvan benne és mindenből pont elég van benne. Ha én lennék Tompa Imre, tuti, hogy nem hagynám ki a bor és a borász mezőny fölé magasodásáról szóló poénokat (Lenkey Géza ugyanis nagy. Nagyon nagy.), de szerencsére azt megúsztam.
Tanulság: az igazán jó furmintok savaival egyáltalán nem kell akkorát birkózni, mint amit megszoktunk tőlük azóta, hogy elkezdtek divatba jönni. És furmintnak lenni jó.
Megtört az átok
2011 február 6. | Szerző: T.Nokedli
Mór megtette
2011 január 24. | Szerző: T.Nokedli
Véletlen bor
2011 január 8. | Szerző: T.Nokedli
Most éppen ilyen Németh Attila Gábor legeslegújabb, azaz 2008-as Concubinája, amiért soha nem nyúltam volna, mert félszáraz. Azt meg én azt még mindig nem tudom hova tenni, hiába nem divat már a csak csontszáraz borokért rajongani. A véletlen az volt, hogy csütörtökre kitaláltam, hogy olyan borokat keresek, amiket 2011 legelső hetében dobnak piacra. Azt hittem, három telefonnal elintézem, erre kiderült, hogy a világ normálisan működő része ilyenkor még csak pislog ki a fejéből. (Bár a borforgalmazók ezt inkább leltározásnak hívják.) Hirtelenjében kettőt találtam összesen, ebből az egyik a fehér Concubina volt.
Az utolsó pillanatban (19:46-kor – a rádióadás, amiben beszélünk róla, 20.10 körül kezdődik) még N.A.G.-ot is megpróbáltam felhívni, de persze nem sikerült, így annyit tudtunk róla, amennyi a címkére van írva, plusz, hogy hétfőn pakolják ki a polcokra és 2000 Ft lesz. Szóval elfogultsággal vagy befolyásoltsággal nem lehetett minket vádolni.
Én beletörődtem, hogy lesz egy félszáraz, amit majd valahogy meg kéne szeretnem, és erre tessék: erőlködés nélkül sikerült. Négy fajtából áll: chardonnay, hárslevelű, olaszrizling és tramini. Az illata hárslevelűsen mézes és persze traminis, aminek egyszerűen szőlőillata van (illetve traubiszóda, ha az valakinek jobban megvan), amitől még mindig a cukortól rettegés fázisában voltam, de az ízét szerencsére sokkal inkább a chardonnay citrusai és az olaszrizling kicsi kesernyéje határozzák meg, az édesség pedig inkább csak testet, kerekséget ad neki. Majdnem az összes alapíz megvan benne: van itt édes, savanyú, keserű és – mivel Gyöngyöstarjánban vagyunk, a Mátra ásványos talaja miatt – még a sósságot is bele lehet hallucinálni, ha valaki nagyon szeretné. (Az umamival lehülyéztek a kóstolás közben…) Van, akinek ez így együtt már túl sok. Nekem nem, bár enni egyáltalán nem kívánnék mellé: szerintem ez a bor önmagában egy fogás – ráadásul az ára is akörül van, mint főétel egy felkapott budapesti étteremben.
El kell ismernem, hogy jó a cucc. És azt is, hogy jó, hogy vannak véletlenek.
Adatai: Concubina fehér 2008, Német Attila Gábor, Gyöngyöstarján.
Pezsgő, ami nincs is
2011 január 1. | Szerző: T.Nokedli
Felfedeztem, hogy a babavárás hatodik hónapja valahogy nem kedvez az alkoholfogyasztásnak – ez pedig jelentősen hátráltathat egy borblogot. Azon viszont eléggé felháborodtam, hogy még így is fáj a fejem január 1-én, úgyhogy ha már másnapos tüneteket produkálok berúgás nélkül, akkor akár be is számolhatok arról, hogy milyen lett miklóscsabi élete első pezsgője.
Azt talán már említettem a régmúltban, hogy Szentesi József a pezsgőkészítés ügyét is felkarolta, méghozzá a lehető legjobb módon: olyan pincéknek segít pezsgőt csinálni, akik szeretnének ugyan, de magunktól nem tudnának nekiállni. Ilyen pl. miklóscsabi is és így született a Parádé.
Az alapbor királyleányka és chardonnay házasítása, az illata chardonnay-s és pezsgős. Kicsit bővebben almásan-körtésen gyümölcsös és nagyon kedvesen élesztős, éppen annyira, hogy elkezdje piszkálni az ember orrát: én például ezért szeretek pezsgőt inni. A buborékai talán egy számmal nagyobbak, mint amit én elképzelnék, de ez még messze nem a böfögtetős szénszavasság, csak az, ami még a torkomat is birizgálja egy kicsit, nem csak a nyelvemet. A címkére az van írva, hogy száraz fehér habzóbor, úgyhogy hálistennek most a brut-extra dry-dry-magyarázkodásba nem kell belefognom (az utóbbi időben annyit beszéltünk róla adásban is, hogy most nincs már hozzá kedvem), de egy iciripiciri édességet lehet benne érezni. És ez nagyon jó, hiába szoktam más körülmények között emiatt hangosan köpködni, mert itt van utána egy kis kesernyésség is, amitől az egész izgi lesz, másrészt ezeket a savakat és ezeket a buborékokat valahogy le kell egy kicsit simítani, különben összeszabdalnák az ember belsejét – na erre épp tökéletes néhány gramm természetes cukor.
El kell, hogy szomorítsak mindenkit: a címke szerint 288 palack készült belőle és nagyon úgy néz ki, hogy az bizony mind el is fogyott ezen a szilveszteren. Az egyik barátunk ugyanis villásreggelit szokott tartani 31-én, idén pedig kiadta a rendelést, hogy a Csabi hozzon Parádét. Csabi pedig lelkiismeretes barát, így mivel nála már nem volt, elkocogott és pénzért vett egy palackkal a titkos lelőhelyen, hiszen a rendelés az rendelés. Szóval ez az a pezsgő, ami hivatalosan nem forgalmi tétel, de még a borásza is fizetett érte.
2010. december 10-én palackozták, 31-én fogyott el. RIP.
Mit igyunk a fa alatt? – 2. rész
2010 december 14. | Szerző: T.Nokedli
Hogy idén ne kelljen a szobanövényeknek BB édesben fuldokolni, összeszedtem néhányat a jó, de kevésbé ismert magyar pezsgők közül.
Ezek persze nem pezsgők, mert utólag adják hozzájuk a szénsavat, de buborékosnak buborékosok és finomak. Az ünnepek után is bármikor ki lehet őket pukkantani, fő idényük a forró nyári este, áruk jellemzően 1500 és 2000 Ft között van.
– “Borzongás Rosé” Dél-Dunántúl: Andreas Ebner szigetvári borász csinálta először, de aztán bevonta a buliba a borászhaverokat is, úgyhogy mindenki kedvenc Borzija már nem fogy el olyan hamar a polcokról.
könnyebben beszerezhető pezsgők:
– Francois President Nyerspezsgő, Törley Chardonnay Brut Nyerspezsgő: Ezek nagyobb volumenben készülnek, de mégsem az átlaghoz tartoznak. A nyerspezsgők attól nyerspezsgők, hogy a a degorzsálás után nem adnak hozzá expedíciós likőrt, azaz nem állítják be az édességüket, hanem azt a formájukat mutatják, ahogy a palackban elkészültek. Az ízük sokkal élesztősebb a megszokottnál és persze csontszárazak – nagyon könnyen a rajongójukká lehet válni. (Ha valaki nem érti a mondat első felét, de szeretné, az kattintson ide.) 3000-3500 Ft körül lehet őket megvenni.
– Chateau Vincent pezsgők: Garamvári Vencel pezsgőháza ugyanúgy Budafokon található, ahogy a két fenti nagy pezsgőpincészet. Csak palackban erjesztett (methode traditionelle) pezsgőket készítenek, de azt több változatban – például van tokaji hárslevelű pezsgőjük is. Az áruk általában megáll 3000 alatt és a hiperekben is meg lehet őket találni.
– Szigeti pezsgők: kicsit kilógnak a sorból, mert a pezsgőpincészet nem magyar, hanem osztrák, de az alapborokat nagyrészt Magyarországról szállítják, a család magyar származású, a pezsgők pedig nagyon jók. A beszerzésük kicsit macerás lehet, de az áruk szintén 3000 Ft alatt van.
kis szériás cuccok:
Sajnos még viszonylag rövid a lista, mert pezsgőt készíteni ma még nagyon-nagyon drága – (nem feltétlenül az eljárás, hanem az engedélyek: úgy indul, hogy le kell tenni 40.000.000, azaz negyvenmillió forintot), de egyre többen adják rá a fejüket.
– Kreinbacher Syrah Rosé Pezsgő és Kreinbacher Brut Pezsgő: Somló egyik legnagyobb és legnevesebb termelője szerencsénkre ilyet is csinál. Bár a somlói borvidékről nem a pezsgő ugrik be az embereknek, az ötlet magától értetődik, hiszen Somló savait az isten is pezsgőalapborokba szánta. A pezsgőket a Bortársaság forgalmazza 3000 Ft-ért.
– Etyeki kézműves pezsgő: – Az etyeki borvidéken nagyon sokáig szinte csak pezsgőalapborokat termeltek, és bár az arány visszaszorult, az óbudai pezsgőpincészetek alapborai jórészt ma is innen jönnek. A fent említett ok miatt azonban eddig nem sokan álltak neki Etyeken saját pezsgőt csinálni – az első fecske konkrétan a Kálna család, akik viszont rögtön barrique hordókban érlelt változattal is előálltak. A honlapjukon az árakról szemérmesen hallgatnak, de a kuriózum akár húzósabb összeget is megér.
– Miklóscsabi Parádé: Szentesi Józsefet ugyanúgy titulálhatjuk kutatónak, mint borásznak. Számos borvilág-jobbító intézkedése közül az egyik, hogy olyan kiemelkedő magyar pincészeteknek készít a saját boraikból pezsgőt, akik régóta játszottak a gondolattal, de önállóan nem vágtak volna bele a dologba. Így készült el többek között a móri Parádé, ami kísérleti mivolta miatt nem kerül a boltokba, de ha valaki elmegy Csabihoz Mórra, vagy elkapja valahol Budapesten, akkor ki lehet tőle kunyizni pár palackkal.
Ti szoktatok karácsonykor pezsgőt bontani?
Ha mégis bort adunk egy borbubusnak…
2010 december 8. | Szerző: T.Nokedli
A poszt közkívánatra született. A közkívánatot köszönöm A.-nak :)
Ha mégis mindenáron bort veszünk ajándékba, néhány dologra nagyon figyeljünk oda. Alapdolgok következnek laikusoknak – a gyakorlottabb alkeszek ezt a posztot ugorják át és izguljanak, mert hamarosan jön a Mit igyunk a fa alatt II.!
Első számú szabály: borboltba kell menni! Ha valaki nem ért a borhoz, ne bízza magát a sarki CBA eladólányaira, bármilyen kedvesek is legyenek. Ilyen helyeken nemcsak a szakértelemmel lehet baj, hanem a tárolással is. Egy borboltban biztosan tudnak segíteni, bármilyen árkategóriát is mondunk – bár van egy harcedzett borboltos ismerősöm, akitől tanácsot kértek és a célszemélyt így írták le: “piros kabátot hord és a fiúkat szereti”. Na attól azért zavarba jött.
Kettes számú szabály: nem kell feltétlenül eltapsolni az örökségünket, de ha fehérborra 1500-nál és vörösborra 2000 forintnál kevesebbet akarunk költeni, akkor azokat nagyon megbízható helyen szerezzük be és lehetőleg úgy, hogy mi már kóstoltuk őket. Ennél olcsóbban ajándéknak is beillő bort nehéz készíteni (bár nem lehetetlen.)
Négyes számú szabály: ha már megvettük, ne hagyjuk éjszakára az autóban! Ha megfagy a bor, azzal simán tönkretehetjük (ugyanez igaz nyáron is, csak akkor hősokkot kaphat a napon, magyarul felforraljuk.)
A tuti: ha nem számít, mennyit költünk rá, de biztosra kell menni, akkor maradjuk a nagy aszúknál, (pl. Szepsy, Oremus, Disznókő és 5-6 puttony) vagy a francia pezsgőnél, azaz a champagne-oknál. Ezek több tízezres (kb. 10.000-50.000 Ft) ajándékok, de nem lehet velük mellényúlni.
Ajándéklista borbolondoknak
2010 november 29. | Szerző: T.Nokedli
Mostanra már mindenkin rajta van a karácsonyi para, úgyhogy itt az ideje
átgondolni, mit is kéne adni annak a jóbarátnak, aki csak felhős
tekintettel hajlandó kiejteni azt a száján, hogy Villány, vagy annak a
családtagnak, aki kiröhögi a borsznobokat, de a savtartalomra grammban
tippel és folyton az almasavbontásról magyaráz a vacsoraasztalnál.
kedvenc termelőjét és fajtáját, az évjárat biztos nem fog stimmelni. Nem
beszélve arról, ha mi magunk nem értünk a borhoz: túl könnyű olyat
ajándékozni, amire a legkedvesebb ajándékozott is csak annyit mond –
“főzni jó lesz”. Ez pedig természetesen azt jelenti, hogy még főzni sem
lesz jó. Higgyetek nekem, sok környékbeli csöves érezte már jól magát az
évek során az innen-onnan bekapott ajándékpiáktól.
alakú dugó és az első használatra elgörbülő, ámde mívesen faragott
dugóhúzó a legjobb esetben is a fiók alján, majd egy jótékonysági
vásáron végzik. Borhőmérőt sem használ soha senki. Még udvariasságból
sem.
természetesen teljesen felesleges) borbigyó: mondjuk dekantáló-tisztító
gyöngyöcskék vagy kefe, dekantálóba való szűrő, esetleg nagyon márkás és
darabra kapható (~ méregdrága) kóstolópohár a kedvenc fajtájához. Ne
riasszon el senkit ezeknek a cuccoknak a tök felesleges mivolta – ha
szépek, én például erősen kattanok rájuk.
pohárjelölő – főként, ha a delikvens gyakran rendez bulit-, a cseppőr
vagy a vákuumdugó (amihez ha csak pótdugókat akarunk venni, akkor nem
árt kinyomozni az eredeti készlet márkáját.) Cseppőrből akár névre szóló
darabokat is csináltathatunk: azzal aztán igazán nagyot lehet
villantani a következő kóstolón!
A Mayerffy-pince
2011 március 6. | Szerző: T.Nokedli
A Mayerffy-pincéről akkor hallottam először, amikor borásznak tanultam: a hordófajták között szerepelt a márványhordó is, mint kuriózum.
Természetesen műemléki védelem alatt áll, tehát elpusztítani nem lehet, sőt, a pályázat szerint a nagyközönség számára is látogathatóvá kell tenni a hordót. Hogy ne legyen olyan egyszerű a helyzet, a 450(!) négyzetméteres, hordóállásokkal és egyéb csapdákkal bőségesen ellátott pincéhez kötelezően meg kell venni egy 80 nm-es, szinte ablaktalan, romos szükséglakást is, aminek valami rejtélyes okból kifolyólag a nappaliban van a WC-je, viszont nem csak ablaka, hanem belső ajtaja is nyílik egy lichthófra, ahol úgy 75-80 centi magasan áll a guanó. Komolyan, én még ilyet életemben nem láttam – talán durvább élmény volt, mint maga a márványhordó.
Tehát: 28.000.000 Ft-ért lehet venni 450 négyzetméternyi Attila úti pincét egy 80 nm-es töksötét, romos udvari lakással és egy kötelezően megőrzendő és bemutatandó, 300 hektós, 185 éves, gonosznak tűnő, de varázslatos márványhordóval. Egyet lehet rá aludni. Valaki, deal?
A képeket köszönöm szépen Halász Brigittának!
Oldal ajánlása emailben
X